A Látóideg nehezen kategorizálható mű: egyszerre autofikció, esszé, kritika vagy épp óda Buenos Aireshez. Tizenegy történetén keresztül újra látni tanulunk. Mindegyik fejezetben más-más festő alkotása indítja el a történetmesélést, amely lassan összefonódik a narrátor hangjával, aki aztán elkerülhetetlenül önmagáról kezd el mesélni, habár az írás, az alkotás célja épp a magunkról való elfeledkezés, önmagunk meghaladása lenne. Így találkozhat össze ebben a vékony kötetben, többek között, Rousseau, Courbet, Foujita, El Greco és Rothko. A színek, a képek és az idézetek végtelen sora mögött közben folyton ott lappang az űr, a kimondhatatlan, a halál. Severo Sarduy egyik esszéjében azt írja a regényben is felbukkanó Mark Rothko festményei kapcsán: „Rothko képein csak a színek visszhangoznak. Egy könyvből pedig nem mondatok, idézetek és nem is szavak maradnak, hanem egy íz a szánkban, egy különös eufória, egy ív vonala…” A különc művészfigurák történeteinek elmesélésén áttetszik María Gainza egyedülálló látásmódja, ami még sokáig az olvasóval marad. A Látóideg 2019-ben felkerült a The New York Times Book Review száz legfigyelemreméltóbb könyvének listájára.

A Látóideg María Gainza első magyarul megjelenő kötete.

A fordítás alapjául szolgáló kiadás: María Gainza: El nervio óptico (Anagrama, Barcelona, 2020)